Rendkívül érdekes a médiában folyó vita arról, hogy a paksi atomerőmű bővítése megtérül-e majd, mert a kritikák a beruházást úgy mutatják be, mintha a jelen gazdasági körülmények között bármilyen más energiatermelő egység megtérülne Magyarországon. Pedig az elmúlt évek tapasztalatai messze nem ezt mutatják.
Megtérül a paksi bővítés? – úgy tűnik, az elmúlt hetekben az új atomerőművel kapcsolatban ez a kérdés állt a középpontban. Az erről szóló anyagok meglehetősen negatív színben tüntették fel az államot, amely rossz gazda, hiszen olyan beruházásba vágott bele az orosz megállapodás aláírásával, ami – a gazdasági elemzések alapján – az élettartam idején belül nem térül majd meg.
Mindez azért furcsa, mert eszerint az állam – vagyis a nevében eljáró MVM – mellett rossz gazda volt az elmúlt években az E.ON, a GDF Suez és az RWE is. Nem épült ugyanis olyan erőmű Magyarországon, amely a jelenlegi állás szerint egy gazdaságilag is értelmezhető időtávon nyereséget hozna, holott ezek a beruházások meg sem közelítették a paksi atomerőmű bővítésének nagyságát.
Az egyik legjobb példa erre a Dunamenti Erőmű G3-as blokkja. A gáztüzelésű, 407 megawattos egységet még 2010-ben adták át, ám az erőmű francia tulajdonosa, a GDF Suez idén már leállította volna a termelést, ha nem jön a tulajdonosváltás. Három év alatt ugyanis az ország egyik legmodernebb blokkja odáig jutott, hogy hónapokig nem állított elő villamos energiát, vagyis a beruházás megtérülése az eredetileg tervezett 8-10 év helyett fényévnyi távolságba került.
Gönyűi Erőmű
Ugyanebben a cipőben jár az E.ON Gönyűi Erőműve. A 2011-ben átadott 433 megawatt kapacitású blokk ugyancsak minimális kihasználtsággal üzemel, a német tulajdonos pedig csak hosszas mérlegelés után döntött a továbbműködtetésről. Ezeknél az erőműveknél nem a magyarországi helyzet okozza a problémát, hanem az európai piaci viszonyok, amelyek miatt évek óta alacsonyan áll a nagykereskedelmi villamosenergia-ár. Tehát az erőművek bevétele erősen korlátozott, miközben a fűtőanyag díja magas maradt.
De jól látszik az is, hogy a ma rendkívül olcsónak számító szénnel üzemelő erőművek sem számítanak jó befektetésnek. Nem véletlenül állította le 2010-ben a német RWE és az MVM a Mátrai Erőmű bővítését. A két tulajdonos milliárdokat bukott az előkészítéssel, ám itt a szén-dioxid kvóta piac kiszámíthatatlansága jelentett túl nagy kockázatot (az egyéb szerződéses aggályok mellett) a megtérülésben.
A zöld energiatermelés pedig ahhoz még gyerekcipőben jár, hogy piaci viszonyok között is megálljon a lábán. Az, hogy egy beruházás az állami támogatás miatt esetleg megtérül, az a most vizsgált szempontból nem releváns.
Jól látszik tehát, hogy ma piaci alapon erőművet építeni gyakorlatilag lehetetlen. Ugyanakkor a Mavir kapacitás-előrejelzéséből kiderül, hogy két évtized távlatában Magyarországnak mintegy 6500 megawatt új erőművi kapacitást kellene beépítenie. Vagyis innentől kezdve nem az a kérdés, hogy az állami beruházással készülő erőmű megtérül-e, hanem az, hogy ha az nem épül meg, lesz-e más helyette, ami biztosítja az ország energiaellátását.
Létesítendő kapacitások
Márpedig innen nézve a paksi bővítés egyfajta közszolgáltatásként fogható fel, hiszen az állam olyasvalamit hoz létre, ami ugyan piaci alapon nem térül meg, de a közösségnek szüksége van rá. Hasonlóan, mint mondjuk egy település közvilágításánál, amelynél sosem várjuk el, hogy annak kiépítése megtérüljön, mert más jellegű hasznot hoz.